Lányok. Minden lány odakint.

Nem vagytok néha torkig azzal, hogy minden körülöttetek a szerelemről szól? Hogy minden kapcsolatok előtt, közben vagy után történik veletek?

És akkor meglátok egy posztot facebookon, hogy valaki pedig a szakmai életére koncentrál. Persze fiú az illető.

Hát én vagyok a hülye? Hagyom, hogy kapcsolatok sodorjanak előre-hátra, miközben azok az évek, amiket a saját életem megalapozásával kellett volna töltenem, elszállnak.

Na persze, tiszteletek a kivételnek. Azoknak a lányoknak, akik körülöttem lépkedtek mindig is, olyan magabiztossággal, amit még csak fel sem tudok fogni, nem hogy átérezni. Ők azok, akik stabil pontot képeznek a körülöttük élőknek, akikre tényleg lehet számítani. Nem csak akkor, amikor éppen az életük egy dombon van.

Hát nem inkább tőlük kellene tanulnom? Inkább elsajátítanom azt a belső harmóniát, ami nekik sokkal természetesebben jön? Inkább szeretnék egy példaképet közülük, mint egy éppen folyó kapcsolatot.

És igen, az idő rohan. A fenébe azzal a biológiai órával. Mert hiába is, az elmúlt 10 évben, de legalább 5-ben azt éreztem, hogy lemaradok valamiről, ha nem keresem az Igazit. Hát a fenébe is ezzel az egésszel! Nem, nem az igazit kell megkeresnem, hanem magamat. Arra sokkal nagyobb szükségem lenne, hogy elkezdjek hinni magamban. Hogy egy olyan életet építsek fel, amire büszke lehetek. Hogy ne attól függjön az esetleges hangulatom, hogy éppen milyen az aktuális kapcsolatom. A fenébe. A francba!

Elnézést mindenkitől, általában ennél azért jobban viselem magam. De ma kicsit kiakadtam. Nem csak ezen az egész párkapcsolatos dolgon... Bár azért az egész vicces, hogy hányszor lehet elhinni, hogy megtaláltuk azt az Egy embert, akire szükségünk van. És mégis hányszor lehet elhinni, hogy elveszítettük az egyetlen esélyünket a boldogságra? Hát statisztikailag erre nem sok esély van, azért azt lássuk csak be. Csak ezt egy esetleges szakítás után persze nehéz kielemezgetni.

Szóval nem csak ezen akadtam ki. Azon is kiakadtam, hogy mindenki olyan óvatos. Jó, mindenki alatt magamat értem. Én dühítem magamat. Csak saját magamnak köszönhetem, hogy úgy érzem, sosem élek - pedig nem a listán múlik a dolog. Rengeteg mindent csinálok, mégsem érzem, hogy élek. FENÉBE! A francba. 

Na jó. Tehát fókusz a munkán és karrieren?

Nem. Fókusz magamon. Erről szóljon ez az év.

Szerintetek mennyire kell az embernek törnie magát azon, hogy legyenek egy életen át tartó barátai?

Én nagyon elítélem magamat, hogy pont ez a kifejezés jutott eszembe: törni magam. Hát nem valami szép gondolat. Azt jelképezi, hogy valami elérésében egyáltalán nem lelem örömöm. Pedig az igazság az, hogy én nagyon nyitott személyiségnek gondolom magam. Nagyon fontosnak tartom az embereket a közelemben és tényleg úgy gondolom, hogy amikor szükségük van rám, mindig számíthatnak rám.

De tényleg ez lenne a fokmérője a barátságnak? Nagyon sok olyan embert ismerek, akik sokkal önzőbbek, amikor másokról van szó. Először megnézik, hogy a kalendárjukba belefér-e a mással való foglalkozás. Vagy talán van egy könyvük, amiben az évi jótéteményeket vezetik és ha rosszul állnak, akkor segítenek neked.

Szóval tényleg... kiknek is vannak jóbarátai és hogyan érik el ezt a jó állapotot?

Gyerekkorom óta úgy tartom, hogy a barátság az alappillére minden életnek. Ahány barátod van, annyira vagy jó ember. A kapcsolatok jönnek-mennek, a családodat nem választhatod meg. De a barátaid? Azok azért vannak veled, mert ismernek, mert hasonlóak vagytok vagy mert mindennek ellenére érdekesnek tartjátok egymást.

Hát akkor hogy van az, hogy általános iskola óta nem sikerült igazán olyan barátokra szert tennem, akiket fel tudnék hívni, ha bajban vagyok? Vagy talán a gond bennem van? Felhívhatnám őket, csak nem veszem fel a telefont? Végülis nem várhatom el az emberektől, akármilyen közel is állnak hozzám,hogy ráérezzenek a szorult helyzetemre. És talán mégis ezt teszem?

Az biztos, hogy sok elvárásom van. Sokszor érzem azt, hogy valakinek kiöntöttem a szívem és elvárom, hogy megértsen, hogy megértő legyen. De elvárhatok-e ilyet? Sőt! Elvárásokra épülhet-e barátság? Szóval aki a barátom akar lenni, annak az élete végéig teszteken kell átmennie? Mert ez alapján én nagyon nem vagyok jó barát.

Amit tudok, hogy egész életemben barátok után sóvárogtam. Ez a szó nagyon is kifejezi az érzést, amit akkor éreztem, amikor két lány az osztályban úgy ült egymás mellett, mint akik mindent tudnak egymásról, a másik érzéseiről. És minden délután közös programokat szerveztek.

Én voltam a lány, aki mindig nagyon önálló volt, suli után különórákra jártam és szerencsémre nem azért, mert a szüleim kényszerítettek, hanem mert nagyon élveztem őket és szerettem a tudatot, hogy valami olyat teszek magamért, ami előrevisz az életben. És végigcsináltam akkor is a napot, amikor 7 óra suli után zeneiskola, szolfézs után még matekra kellett mennem, ahol azért szúrtak le, mert nem készítettem el a házit, amit aznap adtak az órán. És az egész végén hazamentem és elégedett voltam, hogy megtettem, amit tudtam.

De most rá kell döbbennem, hogy olyan szépen felépítettem az életemet, hogy amolyan Mekk Elekes lett az egész konstrukció. Szépen állnak a falak, csak kifelejtettem az ajtót és az ablakokat. És olyan szilárdan áll, hogy nem vagyok benne biztos, hogy le tudom rombolni és ki tudok jutni. A legrosszabb az egészben, hogy a nehéz munkával, sok energiával egymásra pakolt köveket nagyon nehéz széttörni, hiszen ezzel az eddigi erőfeszítéseidet teszed semmissé.

De ha az ember nem ismeri fel, hogy befalazta magát és nem tesz ellene semmit, vajon miben is reménykedik? Hogy egyszer csak a tető helyén ablakok jelennek meg és egy csigalépcső a toronyba, ahol mindenki rám vár? Mert az sokkal valószínűbb, hogy megnyílik a föld és ha nem vigyázok, még csak azt sem fogja senki látni, ahogy szépen eltűnök. 

Szóval már csak arra kellene rájönnöm, hogy hogyan is lehet kijutni ebből a szép toronyból a többi ember közé. 

Ha te, aki olvasod, tudod, miről beszélek, kérlek adj tanácsot! Hogyan lehet kijutni a fényre?

Azt mondják, hogy néha nagyon letisztul, hogy kik az igazi barátaid.

Igaz arról, hogy ez mikor is következik be, megoszlanak a vélemények. Egyesek a tragédiára esküsznek, mások a távolságra, harmadik részük pedig csak az elsodródásban látja a kapcsolatok megszakadását.

Biztos vagyok benne, hogy mindegyikben van igazság. Néha ezer évesnek érzem magam, mintha mindent tapasztaltam már. De semmi sem érezteti ezt jobban az emberrel, mint hogy a barátait elveszíti.

Próbálod tartani a kapcsolatot, de valahogy nem jön össze. Aztán a kellemetlenül véget érő hívások, elfelejtett válaszlevelek és összetorlódott munkák miatt egyszer csak rájössz, hogy már hónapok óta nem beszéltél valakivel. Eleinte megijedsz, próbálod menteni a helyzetet. Talán sikerül is, aztán megint jön egy ilyen időszak, majd még egy és a végén beletörődtök, hogy nincs tovább. 

Ez nem egy olyan bejegyzés lesz, amikor efelett fogok siránkozni!

Pont ezek miatta a tapasztalatok miatt jöttem rá, hogy milyen fontos az embernek, hogy a változással fejlődjön. Leginkább arra gondolok, hogy újra kell értékelnie a barátságait. Nekem olyan barátaim tűnnek nélkülözhetetlennek, akiket régebben nem éreztem annak.

Csak egy volt a sorban, akivel mindig igyekeztem találkozni. Aztán kiderült, hogy sokkal fontosabb, valahogy kitűnik a többiek közül. Az ő véleménye érdekel a leginkább, ő adja nekem azt a  friss látásmódot, amit magamtól nem vennék észre és olyan oldalamat hozza elő belőlem, aminek a létezéséről előtte nem is tudtam. Na, az ilyen barátot szigorúan tilos nélkülözni! :)

De sajnos a többiekre ez nem igaz. Néha bizony a tavaszi nagytakarítás nem csak a ruhákra, cipőkre értendő, hanem az érzelmeinkre is. Ne bánkódjunk rajta, hiszen ez az élet természetes velejárója! Minek töltenénk bánattal, még annál is inkább bűntudattal magunkat? Inkább ismerjük fel, hogy bizonyos barátságok nagyon jók voltak, de sajnos elmúlt az idejük. Ezt nem azt jelenti, hogy töröljük őket a facebook-ról, mint a mai gyakorlat mutatja. :D Attól még örülünk nekik, ha találkozunk velük, sok közös témánk lesz, sok közös emlék és talán megint visszatér az a jó érzés, ami mindig is kísért bennünket, ha velük voltunk. 

De ideje tovább lépni! És nem kell bűntudat, túlzott érzelgősség. Ez csak előrelátás, a szívnek nyitottnak kell lennie az új kapcsolatokra. És minek bánattal tölteni, amikor lehet örömmel és fénnyel is?

És így remélem, hogy máris rácáfoltam az első mondatra. Vannak persze igazi barátok, de vannak nagyon fontos személyek az életedben, akik csak egy ideig vannak veled. Ez nem azt jelenti, hogy amit nyújtanak számodra, az nem kísér el egy életen át!

Ezért magadban köszönd meg minden barátodnak, amit tettek érted és a fejlődésedért!

Majd pedig engedd el, akit el kell.

Az újdonság varázsa.

Egyeseket megrémít, egyeseket csábít. Egyesek pedig megnémulnak. Úgy érzem, hogy a hangom elveszik a körülöttem állók hangjai között, hogy annyira figyelek, hogy elfelejtek sugározni, csak tükrözök.

Amivel nem lenne semmi baj, ha nem azzal értené meg magát az ember, ha tudatosítja magában, hogy mit is élt meg. A tudatosítás pedig nálam mindig a hangos kimondásból állt. Olyan ez, mint a kisiskolásoknál a hangos olvasás. Én mindig magamban tudtam olvasni, de úgy néz ki, elértem azt a szintet, amikor már nem vagyok olyan magabiztos, mint az általános iskolában. Megerősítésre van szükségem, hogy jól értem-e a világot. És nem mindig értem jól, ez egészen biztos.

A velem történteket elég jó kalandként élem meg. Akármi is történik, a legfontosabb, hogy megélem és végre nem csak beszélek róla. Csak eközben egyre jobban félek tőle, hogy annyira befogadóvá váltam, hogy elveszett a felület, amin keresztül megoszthatom a véleményemet. Ilyenkor vajon várni kell és csak beleforogni az áramlásba csukott szemmel és reménykedni, hogy a következő kanyarban az események kavalkádja nem vág hozzá egy sziklához?

Vagy a csukott szemem mögül nem látom, ahogy lassan halványodom? Eltűnök, mint pára az erős napsütésben? Tényleg csak pára volnék, egy tűnő képződmény, ami a való világ egyetlen érintésére szertefoszlik? Szép, amíg csak kevés fény éri, de amint az élet körülveszi, átadja a helyét a szivárványnak?

Néhány hete belevágtam egy nagy tervbe. Elindultam külföldre. És bár fizikailag ideértem, mégis úgy érzem, hogy még csak most indultam el. Az út olyan, mint a spirituális utazás: nem kell hozzá semerre sem menned, nem függ attól, hogy éppen hol vagy, csak az a fontos, hogy mit gondolsz. És az érdekesség, hogy néha mégis el kell indulni, hogy belül is el tudj szakadni azoktól a dolgoktól, amik maradásra késztetik a gondolataidat.

Szóval elindultam. És rá kell jönnöm, hogy bár éppen nem rajongok magamért és azokért a dolgokért, amiket megtudok magamról nap mint nap, de legalább ismerkedem. És ha már tudod, hogy milyen vagy, akkor elkezdheted elfogadni magad, vagy akár megpróbálni változtatni.

Az az igazság, hogy én alapvetően nem hiszek abban, hogy belül meg lehet változni a klasszikus értelemben. De nagyon fontos, hogy a változás nem abban rejlik, hogy elkezdesz máshogy viselkedni, hanem hogy mélyebbre mész, jobban megismered az indokaidat, a motivációdat, és akkor már lehet, hogy máshogy látod a dolgokat. Szóval nem változol, hanem pont hogy közelebb kerülsz az igazi önmagadhoz. 

Ezen az úton vagyok most, nap mint nap közelebb és távolabb. Olyan, mint hánykolódni a tengeren, nem tudva, hogy van-e part a közelben és hogy időben ki tudsz-e jutni vagy ott pusztulsz el a habok között. 

Emlékszem, gyerekkoromban is már órákat álltam a tükör előtt, arról álmodozva, hogy egyszer csak a családom észreveszi, hogy különleges vagyok. Hittem benne, hogy az vagyok. Felnőttként visszagondolni erre fájdalmas gondolat, hogy mennyire klisés voltam. Nem arra vágytam, hogy különleges legyek, hanem arra, hogy észrevegyenek.

Rossz érzés arra gondolni, hogy ez klisé. Elszomorít. Nem azért, mert nem akarok klisés lenni, bár egyértelműen ez egy taszító gondolat, a szó pejoratív értelmet nyert mostanában. Hanem azért, mert ha ez klisé, akkor sok gyerek vágyott már annyira kétségbeesetten a figyelemre, amit nem kapott meg, hogy ebből általánosítás született. Egy dolog, amit elfogadnak az emberek.

Nem kell azt gondolni, hogy rossz gyerekkorom volt. Sőt! Szerencsére szerető családban nőttem fel, az érzés bennem mégis kialakult. Talán azért, mert nekem nagyobb figyelemre volt szükségem, talán azért, mert párszor tényleg sokkal kevesebb figyelmet kaptam. Az is lehet, hogy nálam valami jellembeli hiba volt már kiskoromban is, hogy a középpontban szerettem volna lenni. Az igazság az, hogy ezek közül mindegyik lehet igaz, ezt én még mindig nem tudom megítélni. Most úgy gondolom, a hiba bennem volt annyira, amennyire egy 4-5 éves kislány felelős lehet a jelleméért. Vagyis természetesen akkorra már kialakul egy bizonyos hozzáállás az élethez, és ez nálam eltolódhatott. Az okokra nem emlékszem.

Csak azt tudom, hogy álltam és vágyakoztam a figyelemre. Egyedül, bezárva a fürdőszobába, csendesen. Nem mentem oda rángatni Anyukám szoknyáját, nem kiabáltam, nem viselkedtem rosszul az iskolában, csak vártam a pillanatot, amikor rám néznek és azt látják, hogy én is ott vagyok. Nem Anyukám lánya, nem nővérem kishúga vagy akárki akárkije, hanem én.

Aztán az évek alatt egyre kevésbé hittem benne, hogy különleges vagyok. Egyre jobban elkezdtem hasonlítani Anyukámhoz, már olyan szinten, hogy mindketten csak nevettünk rajta. Ugyanazokat gondoltuk, egyszerre mondtunk dolgokat, hasonló ruhák, zenék tetszettek nekünk. És hozzá hasonlítani? Szerencsés lehetek, ha ezt elmondhatom. Szóval ha így maradnék, akkor sem lenne semmi bajom, semmi beteges követési vágyam nincs, csak vagyok.

Viszont a napokban sokat gondolkozom. Nem vele beszélem meg, valahogy el akarok határolódni tőle és ez egy olyan zsigeri kényszer, aminek csak engedelmeskedni lehet. Másokkal, érdekes és távoli emberekkel beszélgetek, most fedezem fel magam, hogy mivé lettem. Nem ilyen szörny-módon, hogy egyszer csak rádöbbenjek, mi lett belőlem. Hanem csak olyan kíváncsian, mint amikor egy szigeten laksz és a partokat már ismered, mint a tenyeredet, de kíváncsi vagy, mit tartogat az őserdő, a sziget közepe. Érdeklődve, kíváncsian várom, miket fedezhetek fel. És ma rájöttem valamire. Lehet, hogy a felszínen és jópár komolyabb dologban is hasonlítunk, de olyan vagyok, mint... Mint senki más. Vagyis nem különleges, hanem egyéniség.

Azt gondolhatnád, örülök neki. De nem igazán, megrémít. Mert amikor csak ezekkel az új gondolatokkal kezdek beszélgetni például Anyukámmal, ez az énem nem tűri a hajlítgatást. Nem kompromisszum-kész. Én megszoktam, hogy a lehető legkönnyebben igazodom másokhoz, és most rá kellett jönnöm, hogy van egy belső oldalam, ami gránitkemény és nem igazodik senkihez. Talán pont azért, mert a felszínen olyan simulékony voltam - bár szerintem (remélem!) nem az idegesítő módon. Nem volt megfelelési-kényszerem az ismerőseimmel szemben, bátran vitatkoztam. De ez a mostani Valaki, vele még csak most ismerkedem. Van egy olyan érzésem, hogy nem fognak kijönni Anyuval. 

És persze félek, hogy ez a jó dolog, ez az "önmagam felfedezése"-akció kudarcba fullad. Azért is, szinte fuldokolva, de minden nap dolgozom rajta, hogy megismerjem. Néha eltűnik, néha megjelenik, de most már legalább tudom, hogy valahol ott van. És élvezem, hogy vitázik és azt is, hogy évek óta nem éreztem, hogy dühös vagyok, ha ellentmondanak nekem. De ma éreztem, mert ez az új lány beszélt. Általában csak elfogadom a többiek véleményét, esetleg megpróbálok érvelni, de ő nem. 

Normális ez a tudathasadás? Van bennem valaki, akit tisztelek, aki mindazt megtestesíti, ami lenni szeretnék. Nem hibátlan, sőt, büszkén vállalja a hibáit. Talán könnyebb, ha egy ideig másik személyként gondolok rá, mert ezzel az eltávolítással megengedem magamnak, hogy olyan piedesztálra emeljem, ami kiengeszteli a sok év fogságért. Mert ha magamként gondolnék rá, akkor bűntudatom lenne, hogy támogatom a törekvéseit. Pedig teljes szívemből remélem, hogy egyszer hasonlítani fogok rá, hogy nem csak ritkán találkozunk. 

Jó, a skizofrénia biztos tüneteit produkálom. Egyszerre elég is volt ennyi belőlem. Belőlünk. :)

Tudjátok, mérnöknek tanulni, mérnökök között lenni nagyon gyakorlatias dolog. Nyilvánvalóan. De nem csak napi szinten, hanem az agyban is. Sokszor gondoltam közben, hogy ez egy jó dolog, mert nem kerülünk annyira messze a praktikusságtól, mint mondjuk a bölcsészek, akik az én olvasatom szerint az egyetemi éveiket sokkal nehezebb anyag megtanulására szánják, az embert akarják kifürkészni. 

Ezért mindig arra jutottam, hogy amikor ők beszélgetnek és "filozofálgatnak", akkor próbálják megérteni, hogy melyik ember mit miért tesz, ami szinte kitalálhatatlanul sok tényezős egyenlet és nem visz előbbre. De gyakorlatilag, ha a világot nem is, őket mindenképpen előbbre viszi. Mert ha csak száz estéből egy is olyan hatással van rájuk, hogy utána tisztábban látják magukat, akkor a környező világot is jobban megértik. És bár továbbra sem hiszem, hogy egy városban több ezer olyan ember él, aki gondolataival az emberiség előbbre jutna, azért valahol közöttük ott lapul egy-két olyan hang, akire érdemes odafigyelni, aki olyat tud majd átadni az embereknek, ami jelentőségében akár egy ókori filozófus munkájával ér fel.

Mindenesetre nem vagyok annyira valóságtól elrugaszkodott, hogy elhiggyem, ha évekre bezárom magam az egyetem falai közé, akkor előbb-utóbb nem kell túlesnem azon a fejlődésen, amiken ők már túl vannak. Mert az egyén csak akkor képes fejlődni, ha megérti magát, és ennek az egyik módja, ami kihagyhatatlan a társadalom tagjaként, hogy magadat mások tükrén keresztül ismered meg. És most nem arról beszélek, hogy két ember találkozik futólag és véleményt alkot egymásról. Hanem arról, amikor addig tisztogatjátok a képet magatokról másokban az éjszakába nyúló beszélgetésekkel, hogy a lehető legjobban lássanak, mert igazából ez az a kép, amire mindenki valójában kíváncsi. Nem egy idegen hirtelen képzete, amiben aztán benne van a napi feszültség, az ő stílusa, a világról alkotott képe, a hozzád hasonló emberekkel való korábbi élményeinek lenyomata, hanem az, amikor úgy ismernek már, ahogy csak meg tudtad magad mutatni.

És akkor már nincs baj azzal, ha nem sikerült rendesen megmutatnod magad, ha megtettél minden tőled telhetőt. Hiszen ha ezek után sem sikerül, vagy nem azt látják, amilyen vagy, az is fontos visszajelzés, hogy az egyik nagy problémád azzal van, hogy átadd a saját világod képét másoknak. És ezen is dolgozni kell.

Szóval visszatérve az eredeti gondolatmenethez: nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, ezeket a beszélgetéseket, önmagamra és másokra csodálkozásokat megúszhatnám.

Nemrég azt gondoltam, hogy csinálok a sok divatos testi méregtelenítés közepette egy olyat, amilyenre szerintem sokkal nagyobb szüksége lenne a legtöbb embernek: egy lelki méregtelenítést. Mert ahogy egy könyvben olvastam nemrég és nagyon igaznak éreztem, soha nem volt még ennyi ember megszállottja a test rendbetételének, egyúttal soha nem volt még ilyen mélyen a morál és emberség, mint mostanában.

A lelki méregtelenítés első lépése az volt, hogy tudatosan egyedül maradtam. Nem akartam mást is magammal rántani a lelkem mélységébe, még akkor sem, ha nagyon félek oda lemenni egyedül. Sokkal egyszerűbb egy kapcsolatban jól érezni magad és elhatárolódni az igazi problémáktól, mint szembesülni mindazzal, amiket az évek során nem dolgoztál fel. Nem tettem semmit az elején, csak egyedül voltam, éltem az életem. 

Akkor kezdődtek az álmok. Minden éjszakára jutott egy fejezet a régi kapcsolataimból, amiket így vagy úgy, de nem dolgoztam fel. Voltak egyszerűen megfejthető esetek és olyanok, amikkel nem szívesen szembesültem megint. Igazából arra jöttem rá, hogy nem is azt várom magamtól, hogy mindent megoldjak és megismerjem magam egyszerre, hanem csak annyit, hogy passzív nézőként végignézzem életem jobb-rosszabb pillanatait, tudva, hogy azok a pillanatok már elmúltak és akárhogyan is, már nincs mit kezdeni velük. Az álmok utáni napok nagyon nehezek lettek. Az egész átitatódott az éppen aktuális emberrel vagy időszakkal kapcsolatos emlékekkel. Nem történt semmi különös, a felszínen ment minden a maga útján, de amikor egy percre elengedtem magam, az érzések, képek, hangulatok visszalopóztak, a múltam a jelenné vált.

Azt hiszem, ezzel végeztem, mert már nem álmodok ilyeneket. Pontosabban álmodok, de ez már nem ugyanaz. Valahol mélyen úgy érzem, most már új üzeneteket kapok. Mert hiszen nem szól semmi másról az álmodás, mint egy nagyon érzékeny, tökéletesen a te felületedre és érzelmi világodra szabott üzenet azzal a tartalommal, amivel féltél szembesülni vagy akár csak nem volt lehetőséged feldolgozni. 

Most új élmények jönnek. Megnyílok emberek előtt a legfurcsább környezetekben. Nem én vagyok a néni a buszon mondjuk, de ha van egy jó barát, távoli rokon, jó beszélgetés, akkor nyitottan állok hozzá, hogy olyan bensőséges dolgokat is megosszak másokkal, amiket előtte nem gondoltam át. És nem is tudjátok, hogy ez milyen nagy szó az én életemben. Annyira gyakorlatias és ellenőrzött vagyok saját magam által, hogy nagyon ritkán mondok el olyan dolgokat, amikkel kapcsolatban már korábban nem jutottam konszenzusra. 

Ma is egy ilyen beszélgetésben volt részem és ezért is írom le most ezeket. Összeszedem, szummázom az elmúlt hónapok lelki fejlődését és reménykedem, hogy a cél, amely felé mostanában olyan elszántan és nyitott szívvel haladok, egy olyan vég, amiért megéri végigmenni ezen az úton. És ha a cél csak közelít ahhoz, hogy jobban megismerjem magam, már akkor is boldog leszek.

De vajon arrafelé haladok-e? Ki tudja megmondani? Most jól jönnének a bölcsész barátok, akik már túljutottak a lelki kamaszodáson is. Bár talán én még csak a lelki gyerekkornál járok, hiszen egyelőre nem lázadok a megismert rendszer ellen, hanem csak figyelek és tanulok. Miért nem szólnak könyvek arról, milyen fázisai vannak a lelki kamaszodásnak? Mindenkinél ennyire más lenne, vagy csak nem foglalkoznak annyian vele? Érzékeny téma?

Úgy szeretném, ha már nem lenne semmi dolgom! Ha már nyugodtan ülhetnék este itthon és ha fáradt vagyok, elmehetnék aludni.

Álmos vagyok. Bár ez valószínűleg nagyon enyhe kifejezés arra, amit érzek. 

Voltatok már fent azért reggelig, mert nem mertetek elaludni, nehogy kimaradjon a tanulási idődből? Amikor már túl fáradtak voltatok ahhoz, hogy elhiggyétek, hogy fel tudtok ébredni pár óra után? És aztán csak mennek az órák és egyre zsibbadtabb aggyal ültök és nem haladtok semmit. Idegesek lennétek, de ez a szinte egyetlen pozitívum - nem tudtok, mert túl fáradtak vagytok? :)

Na jó... Témaváltás. 

Vannak olyan barátaitok, akik csak beszélnek hozzátok, de nem hallgatnak meg? Nem beszélgetnek, hanem beszélnek.

Jó-jó. Az igaz, hogy egy blogon az ember ezt csinálja. Mondjuk nem igazán van más interakció, nem? Meg ez olyan napló-jellegű. Még abban sem vagyok biztos, hogy valaki olvassa, ami azért nem biztos, hogy rossz. Ezt a sok katyvaszt, amit össze tudok hordani néhanapján...! :)

Zavaros ez a bejegyzés, légyszi nézzétek el nekem. Fáradt vagyok, megpróbálok aludni kicsit. 

Nektek is szép álmokat, kedves Olvasó!

Azt hiszem, egyre kevésbé szeretném, ha valaki megtalálná ezt a blogot. Jó néha csak úgy kiírni magamból mindent, tudva, hogy valaki olvassa, de azt is sejtve, hogy jótékony homályban marad a kilétem. 

Most épp arról támadt kedvem írni, hogy milyen isteni érzés, amikor magával ragad a vihar.

Érezted már, hogy a bőröd szikrázik a vihar előtt? Hogy a feszültség vérré válik benned és rohanássá? Hogy kiabálsz, de azért, mert jólesik? Hogy séta helyett futnod kell, majd megtorpanva kitárni a karod és üvölteni a széllel?

Nálunk az egész család ilyen. Mindenki megérzi a vihart és olyankor kicsit olyanok vagyunk, mint az általam annyira kedvelt Átkozott boszorkák éjféli koktélos jelenetének szereplői. Mindenki táncolni akar, de mi koktél helyett Bailey's-t iszunk, lekapcsoljuk a villanyokat, rádiót, laptopokat, TV-t és figyeljük a vihart. Mikor pedig lehetőségünk van, a fedett teraszra ülünk és onnan nézzük a villámokat, a lilásan felragyogó, botrányosan borzongató eget és a fák leveleinek viharos szaggatottságát. 

Jajj, de szeretem a vihart!

Aztán ha minden elcsendesedik, csak a csend marad. A megkönnyebbült csend, ahol a szél zúgása halkabb a szokottnál, az ember pedig csak összegömbölyödik boldogan egy puha, illatos paplan alatt, és a tiszta, gyorsan hűlő levegőt belélegezve, csendes szuszogással elalszik, mint egy kiscica. 

Most, hogy álomba meséltem magam, megyek is aludni. Te is tedd ezt, kedves Olvasó, és vigyázz, Don't blow away! :)

Hű, elkapott a romantikus hangulat. Szerelmes hangulat. Talán ezt váltja ki belőlem a névtelenség?

Másokban azt a sok dühöt és elfojtást hozza felszínre, nálam pedig ezt... Vagyis elfojtom magamban. 

Jó, jogos, nincs ebben semmi újdonság. Mióta az eszemet tudom, iróniával és gúnnyal próbálom leplezni, hogy mennyire vágyom arra a Valakire, de főként az érzésre, hogy a legfontosabb legyek és valaki nekem is a legfontosabb legyen.

Az elején még az érzés a fontos, nem? Az, hogy ki fogja ezt betölteni, az másodlagos. És reményeim szerint egy nap majd az a személy fogja az érzést magában hordozni. Akkor már nem lesz helyettesíthető akárkivel, akkor már nem remélhetem, hogy másnál találom meg a szerelmet, mert nála lesz az enyém és meg kell bíznom benne, hogy vigyáz az Érzésre és rám.

Sok év lemaradást behozva megnéztem a Meet Joe Balck című filmet.
És az jutott eszembe, azon gondolkoztam, hogy a végén azért is happy end, hogy az elején megismert kávézós srác visszajön, mert a szerelmük még egy emberrel gazdagodott. Tudom, furcsa megfogalmazás, de valahogy úgy képzelem el, hogy ketten is szerették a lányt és így ő két embernyi szeretetet tud visszaadni a fiúnak.

De most az jutott eszembe, hogy pont azért a különleges kapcsolatért, ami az egyszerű, lenyűgöző fiatal férfi és a napi munkára készülő nő között volt, azért a kötődésért viselte el az érzelmük még azt a különleges harmadik felet is...

Te mit gondolsz, Olvasó?

Valószínűleg azt, hogy ideje abbahagynom a romantikus filmet nézését. És Isten látja lelkemet, igazad van! :) 
De az ember a pótlékot keresi az igazi helyett. De erről majd máskor.

A mai felvetés... Létezik az az érzés, amit annyian annyiszor keresnek? Néha hiszem, hogy igen, de az érzés csak percekig-napokig-évekig tart. Ami ilyen jó, annak múlnia kell? Nem tarthat? Túlzottan a tenyerén hordozna minket a világ? Meg kell feszülni egy kapcsolatban, hogy az tovább tartson?

És ismét egy idézet, ami eszembe ötlött.

Miért is bánok magammal keményen
- kérded - sőt olykor embertelenül? 
Tekintsd a hangszert, s tűnődj a tényen: 
a húr is csak akkor zeng, ha feszül.

Fodor Ákos

Szép napot Neked is, kedves Olvasó, vigyázz magadra!