Az újdonság varázsa.

Egyeseket megrémít, egyeseket csábít. Egyesek pedig megnémulnak. Úgy érzem, hogy a hangom elveszik a körülöttem állók hangjai között, hogy annyira figyelek, hogy elfelejtek sugározni, csak tükrözök.

Amivel nem lenne semmi baj, ha nem azzal értené meg magát az ember, ha tudatosítja magában, hogy mit is élt meg. A tudatosítás pedig nálam mindig a hangos kimondásból állt. Olyan ez, mint a kisiskolásoknál a hangos olvasás. Én mindig magamban tudtam olvasni, de úgy néz ki, elértem azt a szintet, amikor már nem vagyok olyan magabiztos, mint az általános iskolában. Megerősítésre van szükségem, hogy jól értem-e a világot. És nem mindig értem jól, ez egészen biztos.

A velem történteket elég jó kalandként élem meg. Akármi is történik, a legfontosabb, hogy megélem és végre nem csak beszélek róla. Csak eközben egyre jobban félek tőle, hogy annyira befogadóvá váltam, hogy elveszett a felület, amin keresztül megoszthatom a véleményemet. Ilyenkor vajon várni kell és csak beleforogni az áramlásba csukott szemmel és reménykedni, hogy a következő kanyarban az események kavalkádja nem vág hozzá egy sziklához?

Vagy a csukott szemem mögül nem látom, ahogy lassan halványodom? Eltűnök, mint pára az erős napsütésben? Tényleg csak pára volnék, egy tűnő képződmény, ami a való világ egyetlen érintésére szertefoszlik? Szép, amíg csak kevés fény éri, de amint az élet körülveszi, átadja a helyét a szivárványnak?