Azt hiszem, egyre kevésbé szeretném, ha valaki megtalálná ezt a blogot. Jó néha csak úgy kiírni magamból mindent, tudva, hogy valaki olvassa, de azt is sejtve, hogy jótékony homályban marad a kilétem. 

Most épp arról támadt kedvem írni, hogy milyen isteni érzés, amikor magával ragad a vihar.

Érezted már, hogy a bőröd szikrázik a vihar előtt? Hogy a feszültség vérré válik benned és rohanássá? Hogy kiabálsz, de azért, mert jólesik? Hogy séta helyett futnod kell, majd megtorpanva kitárni a karod és üvölteni a széllel?

Nálunk az egész család ilyen. Mindenki megérzi a vihart és olyankor kicsit olyanok vagyunk, mint az általam annyira kedvelt Átkozott boszorkák éjféli koktélos jelenetének szereplői. Mindenki táncolni akar, de mi koktél helyett Bailey's-t iszunk, lekapcsoljuk a villanyokat, rádiót, laptopokat, TV-t és figyeljük a vihart. Mikor pedig lehetőségünk van, a fedett teraszra ülünk és onnan nézzük a villámokat, a lilásan felragyogó, botrányosan borzongató eget és a fák leveleinek viharos szaggatottságát. 

Jajj, de szeretem a vihart!

Aztán ha minden elcsendesedik, csak a csend marad. A megkönnyebbült csend, ahol a szél zúgása halkabb a szokottnál, az ember pedig csak összegömbölyödik boldogan egy puha, illatos paplan alatt, és a tiszta, gyorsan hűlő levegőt belélegezve, csendes szuszogással elalszik, mint egy kiscica. 

Most, hogy álomba meséltem magam, megyek is aludni. Te is tedd ezt, kedves Olvasó, és vigyázz, Don't blow away! :)