Néhány hete belevágtam egy nagy tervbe. Elindultam külföldre. És bár fizikailag ideértem, mégis úgy érzem, hogy még csak most indultam el. Az út olyan, mint a spirituális utazás: nem kell hozzá semerre sem menned, nem függ attól, hogy éppen hol vagy, csak az a fontos, hogy mit gondolsz. És az érdekesség, hogy néha mégis el kell indulni, hogy belül is el tudj szakadni azoktól a dolgoktól, amik maradásra késztetik a gondolataidat.

Szóval elindultam. És rá kell jönnöm, hogy bár éppen nem rajongok magamért és azokért a dolgokért, amiket megtudok magamról nap mint nap, de legalább ismerkedem. És ha már tudod, hogy milyen vagy, akkor elkezdheted elfogadni magad, vagy akár megpróbálni változtatni.

Az az igazság, hogy én alapvetően nem hiszek abban, hogy belül meg lehet változni a klasszikus értelemben. De nagyon fontos, hogy a változás nem abban rejlik, hogy elkezdesz máshogy viselkedni, hanem hogy mélyebbre mész, jobban megismered az indokaidat, a motivációdat, és akkor már lehet, hogy máshogy látod a dolgokat. Szóval nem változol, hanem pont hogy közelebb kerülsz az igazi önmagadhoz. 

Ezen az úton vagyok most, nap mint nap közelebb és távolabb. Olyan, mint hánykolódni a tengeren, nem tudva, hogy van-e part a közelben és hogy időben ki tudsz-e jutni vagy ott pusztulsz el a habok között.