Itt ülök a szobámban, csak nézem a szeles fákat és jó zenét hallgatok.

Neked is jó kedved van?

Olyan ritkán lep meg ez a csendes derű. Nem történt semmi különös. Egy barát bebizonyította, hogy nem felejtette el, hogy régen a legjobb barátok voltunk. Mintha a világ egy kicsit helyrezökkent volna. De nem tudom, merre tartok. Azt sem, vele merre tartunk. Ijesztő. Szeretem megérezni, hogy mit gondolnak mások és már azelőtt megakadályozni a katasztrófákat, hogy bekövetkeznének.

De ez gyáva dolog. Ki tudja, mennyi mindent hagytam ki azáltal, hogy másokra figyeltem magam helyett? Úgysem tudok minden bajt elkerülni, nem?

Kíváncsi vagyok, hogy a többi ember hogyan csinálja. Hogy kell befelé figyelni akkor is, amikor a külvilág ordít és kiabál? 

Nem szoktam mások véleményére adni, de a barátaimat közel engedem és szerencsére nagyon sok embert tartok barátomnak. Mégis... azáltal, amit figyelmességnek véltem, nem lehet, a véleményüket előbbe helyeztem, mint kellett volna? Hogy előre meg akartam határozni, hogy mi történjen, mit gondoljanak, hogyan alakuljanak a dolgok? Hol van erre egy mérőműszer, egy teszt? 

És ha ezt tettem, hogyan kell máshogyan?

Ma csak kérdéseim vannak, válaszok nincsenek. De amit mostanában tanulok, hogy a jól feltett kérdések általában többet érnek a legjobb válasznál. Szóval ma kérdezek.

Te hogy vagy?

Sziasztok, Kedves Olvasó Barátaim!

 Néha nem érzitek úgy, hogy szeretnétek egy olyan világban élni, mint ami a You've Got Mail, vagyis a magyarul Szerelem hálójában címre fordított film hősei? Olyan megkapóan egyszerű! Hangulatok, gyönyörűen fogalmazott mondatok és csendes szenvedély. Ez utóbbit el sem lehet néha képzelni, de mikor Meg Ryant és Tom Hankset nézem, nem is tudom szebben elképzelni a vonzódást. Egy élet, amit megélni érdemes, ami nem arról szól, hogy hogyan jussunk előre, hanem hogy hogyan kell szépen élni és megélni a pillanatokat. 

És igen, a varázslatos mágnesesség. Húz és taszít. A zsigereidben érzed, ahogy valaki vonz, a gyomrod összerándul, a véred felpörög. Szereted az illatát, az elképzeléseit és sajnos megszereted a hülyeségeit is. Én gyakran nagyon meg akarok felelni egy párkapcsolatban. Ez persze csak ámítás, egy ideig lehet csak csinálni és a végén, mint minden fizikai rendszer, visszaállsz az alapállapotra. Ha nagyon messze kerültél, akkor ez egy kellemetlen csalódás a másik félnek, és hamar rájössz, hogy ha ugyanezt veled csinálnák, szinte lehetetlen lenne megtalálni a megfelelő társat. Hiszen nem engedem, hogy megismerjenek. Pedig objektíven belegondolva biztos nem lehet annyi hibám, hogy titkolnom kellene magam, csak valahogy szeretem megtartani magamnak ezeket az igazán bensőséges gondolatokat. De a hibák... Az tesz igazán egyedivé egy embert, amiken nem tud javítani még akkor sem, ha a fogát összeszorítja. A hibák, amelyek valójában egyre inkább hozzákapcsolódnak a személyiségünkhöz és amik legalább annyira meghatároznak minket, mint a pozitív személyiségi jegyeink. 

Szóval tanács magamnak: nem szabad félni, hogy a hibáidat is lássák. Még akkor sem, ha irulsz-pirulsz tőle és zavarba jössz, de ez vagy Te. Minél hamarabb elfogadod, annál hamarabb meglátják mások is és szabadon dönthetnek, hogy tudnak-e ezzel együtt élni, és főképp: akarnak-e. 

Visszatérve a filmre... Ha hasonló helyzetben lennék, mint a film kezdetén a főhősnő, Kathleen, akkor biztosan szörnyen bűntudatos lettem volna, hogy egy biztos párkapcsolat mellett egy másik férfival levelezek, vagyis pontosabban hogy ezt a bizonyos levelet jobban várom, mint a beszélgetést azzal, akivel együtt élek. De már megint hajlamos vagyok azt hinni, hogy túlbonyolítom. Sokszor vallom, de láthatólag gyakorlatom nincs benne: nem attól lesz valaki hűséges, hogy vakká teszi magát, hanem hogy körbenéz és mindig a párját választja. És ahogy egyik kedvenc hősöm mondta: "Csak azt ne mondjuk soha, hogy soha és örökké. Szerelemben nincs örökbérlet. Ha múlhat, akkor múljon is, de hamar; ne foglalja a helyet, nem érünk rá bizsuzni.".

Ezzel búcsúzom is, hiszen ha múlhat, akkor múljon is, mára már semmi okosat nem tudnék átadni Nektek, ti kedves Olvasók! Menjetek és ne gondolkozzatok, ma legyen a feladat: érezzetek! És merjetek magatokból hülyét csinálni, mert kevesebb kárt teszel a cselekvéssel, mint azzal, ha hagyod, hogy az életet elmúljék melletted, nélküled.

Ahogy ma vizsgáról jöttem kifelé, meg kellett állapítanom, hogy nem csak a sorozatok vannak rám nagy hatással. A vizsgákkal csak az a baj, hogy egészen ritkán okoznak jó érzést, bár intenzitásuk csöppet sem marad el.

Chim blogjára válaszként el kell mondjam, hogy a költségtérítéses képzés valóban válaszvonal. Akár egyik, akár másik irányba váltasz, az biztosan maradandó. Egyrészt tiszteletem minden olyan embernek, aki államira akar átjutni! Nem csak hogy toronymagas kritériumoknak kell megfelelniük, de még azért is szurkolniuk kell, hogy helyet kaphassanak mások rossz féléve árán. És ez egy nagyon nehéz helyzet nem csak teljesítésben, de lelkileg is. Másrészről hadd meséljek egy kicsit a másik oldalról...

Mikor idekerültem az egyetemre, egyszerű elhatározással érkeztem: diplomát, nem lassan. :) Még hogy nem nagy kihívás? Kacagtató akkori naivitásom. Már az is kérdéses néha, érdemes-e ragaszkodni ehhez a diplomához, itt. De azért kitartok, még ha csak a makacsság beszél is belőlem! Kitartok, mert pont ennyi szenvedés után a válaszom: igen. Ezt a diplomát akarom. Itt.

Hogy a diploma értéke-e, amiért küzdök? Aligha. Jobbról-balról azt hallom, hogy veszít az értékéből; hogy többet ér a gyakorlat, mint hogy melyik papír igazolja a hozzáértésedet. Ami nekem érték, az az a vasakarat, amivel ezt elérem. Az, hogy megtanulok felállni, ha elesem vagy fellöknek, hogy kénytelen vagyok felfedezni az értékeimet az egyetemen kívül is, csak hogy tükörbe tudjak nézni. Az, hogy olyan emberekkel ismerkedem meg, akik ugyanezen mennek keresztül és hogy mérnöki felfogást tanulok arról, hogyan kell lehetetlennek tűnő helyzeteket megoldani.

Anyukám azt mondta egyszer, hogy amit ettől az egyetemtől kapok, az a felfogás, amit nem szerezhetek meg máshol. A környezet, ahol mindenkit komolyan lehet becsülni valamiért. És a hozzáállás, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Ez utóbbi kijelentést sokszor átkoztam az utóbbi években - de azért néha kénytelen vagyok beismerni, hogy van benne egy iciri-piciri igazság. Néha nincs másra szükség, mint elég ideig kitartani. Néha nincs másra lehetőség, mint akkor is továbbmenni, amikor mögötted összeomlik az alagút és körben csak koromsötét van. Végül mégiscsak az az egy marad, hogy hinni kell a kiútban és hogy meg fogom találni.

Na ez az, amit a diplomámmal kapok. És ha így tekintek rá, talán nem is olyan nagy ár az a sok év, vagy a költségtérítés, vagy a barátok lesajnáló vagy szánakozó tekintete. Mert én tudom, hogy mit akarok ettől a helytől és meg fogom szerezni.

Mindenkinek, aki rossz passzban van, csak ennyit tudok mondani. Merítsetek erőt ebből, vagy mondjátok el nekem, Ti miben hisztek és mi segít át titeket az akadályokon. A borús napokon, az alagút mélyén legyünk egymásnak a szentjánosbogár. :)

 Eltelt másfél év - de én nem változtam. Kicsit kevesebb sorozat, kicsit több anime, de a rám gyakorolt hatásuk továbbra is félelmetes...

Most fejeztem be a Totoro című filmet, amit azért szeretek annyira, mert nagyon kedves testvérkapcsolatot és családot ír le. Az elején még sokáig vártam, hogy valami rossz történjen, hogy valami megváltozzon, de aztán felhagytam a görcsöléssel. Vannak olyan filmesek, akik ezek nélkül is lebilincselővé tesznek minden percet. Hogy hogyan csinálják, azt csak a Tehetségesek tudnák megmondani. :) Mintha olyan dimenzióit látnák a világnak, amire az emberek egy része vagy teljesen képtelen, vagy csak adást tudnak fogni, nincsen sugárzójuk. Én is értem és élvezem ezt a világot (bár valószínűleg ahogy nem tudom, hogy nem tudok valamiről, aminek a létezését sem sejtem, úgy nem lehetek abban sem biztos, hogy látok mindent, amikor előtte erről sem tudtam és most csak úgy előtűnt a szemeim előtt).

Amikor új színeket veszel észre, akkor az olyan, amit már mindig felismersz máshol is. Meg tudod különböztetni a mások áltan ugyanolyannak látott árnyalatoktól. De amikor a különleges világú emberek megnyílnak előttünk, csak egy résen keresztül kukucskálunk be, és később is csak az emlékeinket tudjuk felidézni, nem leszünk a világuk részei. Mikor azt mondom, megnyílnak előttünk, néha szó szerint értem. Komoly fájdalmak árán, a bőrüket feltépve engedik, hogy részesüljünk abból a csodából, ami nekik jutott. Talán csak nem érzik tisztességesnek, hogy egy ilyen gazdag, termékeny világ csak a sajátjuk és a körülöttük hömpölygő érzelmi sivárságot akarnák erőnek erejével, magukból kiszakított fénycsóvával megvilágítani, hogy a ködben tapogatózók végre meglássák a körülöttük elterülő csodát.

 Hát nem szép kép? Egy gyönyörű világ, köddel és tapadós, szürke szmoggal borítva... de érintetlenül, élénk színekkel, fatetős házakkal, magas kupolákkal, mesei homokszín tornyokkal, amik olyanok, mint a gyerekkorunkban csöpögtetett iszapok... és a nyitott szeműek látják az elkeseredetten valamerre tartókat, a bolyongókat. Képtelenek kapcsolatot teremteni. Képtelenek rávenni őket, hogy nyissák ki a szemüket. Valakinek talán szeme sincs.

De napnyugtakor, amikor a fények elviselhetetlenné, kimondásra késztetővé magasztosítják a perceket, a Látók leülnek és mesélnek. Mesélnek arról, hogy mit látnak, hogy hogyan csikordul meg a fény a felhők szélén, hogyan csorog le a városokra, az óceánra... csak hangulatok, érzelmek, és a közelben járók - ha hajlandóak figyelni és érteni,- megtorpannak mellettük és szájtátva hallgatják, mitől fosztattak meg.

Aztán a sötétség lenyúl, egy-egy puha karjával befogja a mesélők száját, és azok tehetetlenül nézik, ahogy az emberek lassan, a mese fogytán továbblépdelnek, kicsit újra kisemmizve, kicsit újra csalódottan. Ahogy könnyek gyűlnek a látók szemében, úgy tűnik el előlük is a világ.

Sokszor gondolkozom azon, hogy vajon miért vonzanak az elérhetetlen dolgok?

Miért mindig az kell, amit nem kaphatok meg?

Arra enged következteti sok történet, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal.

Hétvégén történt valami bennem, de nem tudom megmondani, hogy mi. Találkoztam valakivel, vagy inkább megismertem egy másik oldalát – és egyáltalán nem vonzott. Ezt meg is beszéltük, és most, csak pár nap elteltével már úgy érzem, hogy hiányzik. Vagyis pontosabban talán sért, hogy neki nem hiányzom. Ilyen rossz érzéseket váltana ki belőlem, ha valakinek nem kellek? Milyen visszatetsző személyiségi képet mutat ez rólam? Hogy még egy nem is negatívnak szánt kritikát sem tudok elfogadni?

És mi van azzal, hogy milyen nehéz az embernek amellett, hogy még az érzései is nyomasztják, azzal is szembesülnie, hogy rossz ember, és a bűntudat súlyát is elviselnie?

Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy érzelmileg olyan vagyok, mint egy fiú. És ezt nem bántásnak szánta, hanem azt szerette volna kifejezni, hogy a hódítás a lételemem. Amint valaki ott van mellettem, többé már nem érdekel. És mi van, ha ez igaz? Mi történik, ha ilyen vagyok? Mindig azt hittem, hogy ha valaki ilyen, akkor az tudatosan nem törődik másokkal, és hogy csak egy kis önismeret kéne neki, hogy felismerje a saját problémáit, megoldja azokat és megtalálja az igazit, vagy legalább ne tegye tönkre mások életét. Erre most tessék: pár évvel később én is ebben a csapdában vagyok! Mert csapda. Nem tudom, hogyan kerültem bele, és arról fogalmam sincs, hogy ki lehet-e jutni belőle valahogy? Van-e vajon egy másik kijárat vagy ott maradok, amíg… szóval sokáig.

A másik érdekes dolog, amin mostanában töröm a fejem, hogy mennyire szerettem volna egy embernek tartogatni magam régen. Hogy mennyi lányregényt olvastam, ahol a lány gond nélkül megismerte élete párját, és akkor már csak bátorságra volt szüksége, hogy lépést tegyen a boldogság felé. És tessék, ismét én magam vagyok a legjobb ellenpélda. Nagyon sok emberhez kötődöm, mindhez különleges kapcsolat fűz. És ha visszagondolok, egyikük nélkül sem lennék ott, ahol most vagyok. Akkor most értelme lett volna kivárni valakit? És mi van a kegyetlen valósággal? Mondjuk találok valakit a könyvekbe illően, összeházasodunk, és akkor sosem tudom meg, ha nem jó a szex, hogy talán lehetne valakivel jobb egyetértésben is lenni, hogy valaki intellektuális kihívást is nyújthatna. De vajon most meg már nem a hasonlítgatás tesz tönkre mindent? Hiszen aligha fogok olyasvalakit találni, aki mindenben jobb minden előző barátomnál. És akkor örök hiányérzet fog gyötörni?

Vagy kezdjek el hinni az örök szerelemben, ami majd mindent máshogy láttat velem? Hogy van olyan érzelem, aminek hatására nem ébredek egy nap azzal a tudattal, hogy rossz társat választottam?

Tényleg. Ki hisz még a szerelemben? Az egy igaz társban már sokan nem. Sokunk szerint több ember is hozzánk illhet. De vajon ezek száma nő vagy csökken, ahogy idősebbek és tapasztaltabbak leszünk? Mert biztos, hogy a régebbi napsugaras énemhez is mások illettek volna, mint a mostani értékítéletemhez.

És az érzelem létezik egyáltalán? Anyukám azt mondta egyszer, a szerelem csak kis ideig tart, és arra van kitalálva, hogy segítsen az embereknek összecsiszolódniuk. Különben senki nem bírná ki együtt. Kiábrándult gondolat vagy csak az élettapasztalat beszélt belőle?

Szóval keressétek a szerelmet, és ha igazából találtok vagy láttok, szóljatok! Vannak emberek, akiknek elkelne egy kis remény, nem a hamis vigasztaló fajtából…

Ez a nyitóüdvözletem minden idetévedt olvasónak.

Furcsa dolog blogot vezetni… Az ember a régi, féltve őrzött, rejtegetett naplókra gondol, és azok lényegére: a privát megnyilatkozásra.

Hát akkor mi is ez az internetes őrület?

Mint kezdő elmondhatom, engem mi is vonz abban, hogy a világhálón idegenekkel osszam meg az életemet. Ez amolyan szerencsejáték-féleség, amelynél nem tudod, mit is hoz a következő lap. Ki fogja olvasni, ki milyen véleményt fűz majd a leírtakhoz, és hogy vajon egy hónap után nem bánom-e meg, hogy elkezdtem írni. Hát nem ez a késői szocializáció egyik legfontosabb közege? És ki az, aki a véleményeket olvasva a későbbi bejegyzéseit nem kezdi kozmetikázni a közönség kedvéért? Vajon az őszinteség itt is olyan tartós, mint a leginkább elrejtett papírjainkon?

Bemutatkozásul elárulom az egyik legfőbb jellemzőmet: sorozatfüggő vagyok. Az a típus, aki a sorozatokban pont azt szereti, hogy nem kell gondolkozni, mint nézek meg legközelebb, mégis eltűnődik az egyes részeken, ha már befejezte a napi képernyőbámulás óráit. Persze nem olyan leülök-egy-teával-és-elmélkedem típusú gondolkodásra kell ilyenkor asszociálni, hanem amolyan zuhanyzás közbeni percekben, elalvás előtti pillanatokban vagy akár a metró tömegében a testek között szinte kocsonyává rázkódás óráknak tűnő útjain lévőkre.

A sorozatok kapcsán – pláne miután felismertem a problémámat – gyakran tűnődtem azon, vajon az egyéniségemet és a hangulataimat mennyire befolyásolják az aznap vagy előző este megtekintett epizódok? Vajon mennyi a saját érzelmem, és mennyi az, amelyet érzelmi kaméleon módjára veszek át az egyes főszereplők lelki mizériái kapcsán? Olyanná alakulunk, mint a sorozat? Mondjuk, Szívek szállodáját nézve rászokunk a kávéra és arra, hogy mindig nevessen a szemünk (ez utóbbi szerintem mellesleg inkább pozitív mellékhatás), majd Csillagkaput nézve azt tanuljuk meg, hogy a lehetetlen helyzeteket is hidegvérrel kezeljük, meg hogy a kormány nagyon bürokratikus. És a sorozatok után meg tudjuk-e tartani a pozitív hatásokat, és azok mi leszünk-e még?

Hiszen ez sem más, mint fejlődés, nem? Ahogy a nem is olyan régen a mozikban játszott Nem kellesz eléggé című filmben is megjegyezte egy főszereplő: ha a mai világban tetszeni akarsz az ellenkező nemnek, nem fodrászhoz mész, hanem frissíted az adatlapodat a különböző kapcsolattartó fórumokon. Tényleg ide jutottunk? A minap egyik jó barátommal – egyelőre kilétét még fedje homály, mint a hozzá fűződő kapcsolatomét is – elmentünk edzeni. Ezzel végezvén ki-ki a saját öltözőrészlegébe siet, hogy lezuhanyozzon és visszatérjen utcai megjelenéséhez. Mikor azonban végeztem és kiértem a közös folyosóra, nem szóltam be az ajtón, hanem tárcsáztam a srácot, és ő kinyitotta az ajtót. Semmi régimódi kiabálás, semmi személyes dolog. Nem terheljük környezetünket feleslegesen magánéletünkkel. Ez vajon mennyire járul hozzá ahhoz, hogy már az interneten keressük a társainkat is?

Mint a nyitóüzenetemből is egyértelműen kiderül, magam sem vagyok benne biztos, hogy vezetni fogom-e azt a naplót. A régi, papíros formákkal is mindig csődöt mondtam. De ha mégis, lehet, hogy inkább elmélkedéseket fogtok itt olvasni, mint a napom történéseit. Szóval ajánlom mindazoknak, akik a hálót böngészve keresnek valamit, csak nem tudják még, hogy mit, és azoknak, akik kellemesen szórakoznak mások hülyeségein. A kritikákat szívesen fogadom, hiszem, hogy azok színesítik és teszik értékesebbé az oldalt.

És végezetül, mindannyiunknak jó szórakozást! :)