Tudjátok, mérnöknek tanulni, mérnökök között lenni nagyon gyakorlatias dolog. Nyilvánvalóan. De nem csak napi szinten, hanem az agyban is. Sokszor gondoltam közben, hogy ez egy jó dolog, mert nem kerülünk annyira messze a praktikusságtól, mint mondjuk a bölcsészek, akik az én olvasatom szerint az egyetemi éveiket sokkal nehezebb anyag megtanulására szánják, az embert akarják kifürkészni.
Ezért mindig arra jutottam, hogy amikor ők beszélgetnek és "filozofálgatnak", akkor próbálják megérteni, hogy melyik ember mit miért tesz, ami szinte kitalálhatatlanul sok tényezős egyenlet és nem visz előbbre. De gyakorlatilag, ha a világot nem is, őket mindenképpen előbbre viszi. Mert ha csak száz estéből egy is olyan hatással van rájuk, hogy utána tisztábban látják magukat, akkor a környező világot is jobban megértik. És bár továbbra sem hiszem, hogy egy városban több ezer olyan ember él, aki gondolataival az emberiség előbbre jutna, azért valahol közöttük ott lapul egy-két olyan hang, akire érdemes odafigyelni, aki olyat tud majd átadni az embereknek, ami jelentőségében akár egy ókori filozófus munkájával ér fel.
Mindenesetre nem vagyok annyira valóságtól elrugaszkodott, hogy elhiggyem, ha évekre bezárom magam az egyetem falai közé, akkor előbb-utóbb nem kell túlesnem azon a fejlődésen, amiken ők már túl vannak. Mert az egyén csak akkor képes fejlődni, ha megérti magát, és ennek az egyik módja, ami kihagyhatatlan a társadalom tagjaként, hogy magadat mások tükrén keresztül ismered meg. És most nem arról beszélek, hogy két ember találkozik futólag és véleményt alkot egymásról. Hanem arról, amikor addig tisztogatjátok a képet magatokról másokban az éjszakába nyúló beszélgetésekkel, hogy a lehető legjobban lássanak, mert igazából ez az a kép, amire mindenki valójában kíváncsi. Nem egy idegen hirtelen képzete, amiben aztán benne van a napi feszültség, az ő stílusa, a világról alkotott képe, a hozzád hasonló emberekkel való korábbi élményeinek lenyomata, hanem az, amikor úgy ismernek már, ahogy csak meg tudtad magad mutatni.
És akkor már nincs baj azzal, ha nem sikerült rendesen megmutatnod magad, ha megtettél minden tőled telhetőt. Hiszen ha ezek után sem sikerül, vagy nem azt látják, amilyen vagy, az is fontos visszajelzés, hogy az egyik nagy problémád azzal van, hogy átadd a saját világod képét másoknak. És ezen is dolgozni kell.
Szóval visszatérve az eredeti gondolatmenethez: nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, ezeket a beszélgetéseket, önmagamra és másokra csodálkozásokat megúszhatnám.
Nemrég azt gondoltam, hogy csinálok a sok divatos testi méregtelenítés közepette egy olyat, amilyenre szerintem sokkal nagyobb szüksége lenne a legtöbb embernek: egy lelki méregtelenítést. Mert ahogy egy könyvben olvastam nemrég és nagyon igaznak éreztem, soha nem volt még ennyi ember megszállottja a test rendbetételének, egyúttal soha nem volt még ilyen mélyen a morál és emberség, mint mostanában.
A lelki méregtelenítés első lépése az volt, hogy tudatosan egyedül maradtam. Nem akartam mást is magammal rántani a lelkem mélységébe, még akkor sem, ha nagyon félek oda lemenni egyedül. Sokkal egyszerűbb egy kapcsolatban jól érezni magad és elhatárolódni az igazi problémáktól, mint szembesülni mindazzal, amiket az évek során nem dolgoztál fel. Nem tettem semmit az elején, csak egyedül voltam, éltem az életem.
Akkor kezdődtek az álmok. Minden éjszakára jutott egy fejezet a régi kapcsolataimból, amiket így vagy úgy, de nem dolgoztam fel. Voltak egyszerűen megfejthető esetek és olyanok, amikkel nem szívesen szembesültem megint. Igazából arra jöttem rá, hogy nem is azt várom magamtól, hogy mindent megoldjak és megismerjem magam egyszerre, hanem csak annyit, hogy passzív nézőként végignézzem életem jobb-rosszabb pillanatait, tudva, hogy azok a pillanatok már elmúltak és akárhogyan is, már nincs mit kezdeni velük. Az álmok utáni napok nagyon nehezek lettek. Az egész átitatódott az éppen aktuális emberrel vagy időszakkal kapcsolatos emlékekkel. Nem történt semmi különös, a felszínen ment minden a maga útján, de amikor egy percre elengedtem magam, az érzések, képek, hangulatok visszalopóztak, a múltam a jelenné vált.
Azt hiszem, ezzel végeztem, mert már nem álmodok ilyeneket. Pontosabban álmodok, de ez már nem ugyanaz. Valahol mélyen úgy érzem, most már új üzeneteket kapok. Mert hiszen nem szól semmi másról az álmodás, mint egy nagyon érzékeny, tökéletesen a te felületedre és érzelmi világodra szabott üzenet azzal a tartalommal, amivel féltél szembesülni vagy akár csak nem volt lehetőséged feldolgozni.
Most új élmények jönnek. Megnyílok emberek előtt a legfurcsább környezetekben. Nem én vagyok a néni a buszon mondjuk, de ha van egy jó barát, távoli rokon, jó beszélgetés, akkor nyitottan állok hozzá, hogy olyan bensőséges dolgokat is megosszak másokkal, amiket előtte nem gondoltam át. És nem is tudjátok, hogy ez milyen nagy szó az én életemben. Annyira gyakorlatias és ellenőrzött vagyok saját magam által, hogy nagyon ritkán mondok el olyan dolgokat, amikkel kapcsolatban már korábban nem jutottam konszenzusra.
Ma is egy ilyen beszélgetésben volt részem és ezért is írom le most ezeket. Összeszedem, szummázom az elmúlt hónapok lelki fejlődését és reménykedem, hogy a cél, amely felé mostanában olyan elszántan és nyitott szívvel haladok, egy olyan vég, amiért megéri végigmenni ezen az úton. És ha a cél csak közelít ahhoz, hogy jobban megismerjem magam, már akkor is boldog leszek.
De vajon arrafelé haladok-e? Ki tudja megmondani? Most jól jönnének a bölcsész barátok, akik már túljutottak a lelki kamaszodáson is. Bár talán én még csak a lelki gyerekkornál járok, hiszen egyelőre nem lázadok a megismert rendszer ellen, hanem csak figyelek és tanulok. Miért nem szólnak könyvek arról, milyen fázisai vannak a lelki kamaszodásnak? Mindenkinél ennyire más lenne, vagy csak nem foglalkoznak annyian vele? Érzékeny téma?
