Ahogy ma vizsgáról jöttem kifelé, meg kellett állapítanom, hogy nem csak a sorozatok vannak rám nagy hatással. A vizsgákkal csak az a baj, hogy egészen ritkán okoznak jó érzést, bár intenzitásuk csöppet sem marad el.

Chim blogjára válaszként el kell mondjam, hogy a költségtérítéses képzés valóban válaszvonal. Akár egyik, akár másik irányba váltasz, az biztosan maradandó. Egyrészt tiszteletem minden olyan embernek, aki államira akar átjutni! Nem csak hogy toronymagas kritériumoknak kell megfelelniük, de még azért is szurkolniuk kell, hogy helyet kaphassanak mások rossz féléve árán. És ez egy nagyon nehéz helyzet nem csak teljesítésben, de lelkileg is. Másrészről hadd meséljek egy kicsit a másik oldalról...

Mikor idekerültem az egyetemre, egyszerű elhatározással érkeztem: diplomát, nem lassan. :) Még hogy nem nagy kihívás? Kacagtató akkori naivitásom. Már az is kérdéses néha, érdemes-e ragaszkodni ehhez a diplomához, itt. De azért kitartok, még ha csak a makacsság beszél is belőlem! Kitartok, mert pont ennyi szenvedés után a válaszom: igen. Ezt a diplomát akarom. Itt.

Hogy a diploma értéke-e, amiért küzdök? Aligha. Jobbról-balról azt hallom, hogy veszít az értékéből; hogy többet ér a gyakorlat, mint hogy melyik papír igazolja a hozzáértésedet. Ami nekem érték, az az a vasakarat, amivel ezt elérem. Az, hogy megtanulok felállni, ha elesem vagy fellöknek, hogy kénytelen vagyok felfedezni az értékeimet az egyetemen kívül is, csak hogy tükörbe tudjak nézni. Az, hogy olyan emberekkel ismerkedem meg, akik ugyanezen mennek keresztül és hogy mérnöki felfogást tanulok arról, hogyan kell lehetetlennek tűnő helyzeteket megoldani.

Anyukám azt mondta egyszer, hogy amit ettől az egyetemtől kapok, az a felfogás, amit nem szerezhetek meg máshol. A környezet, ahol mindenkit komolyan lehet becsülni valamiért. És a hozzáállás, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Ez utóbbi kijelentést sokszor átkoztam az utóbbi években - de azért néha kénytelen vagyok beismerni, hogy van benne egy iciri-piciri igazság. Néha nincs másra szükség, mint elég ideig kitartani. Néha nincs másra lehetőség, mint akkor is továbbmenni, amikor mögötted összeomlik az alagút és körben csak koromsötét van. Végül mégiscsak az az egy marad, hogy hinni kell a kiútban és hogy meg fogom találni.

Na ez az, amit a diplomámmal kapok. És ha így tekintek rá, talán nem is olyan nagy ár az a sok év, vagy a költségtérítés, vagy a barátok lesajnáló vagy szánakozó tekintete. Mert én tudom, hogy mit akarok ettől a helytől és meg fogom szerezni.

Mindenkinek, aki rossz passzban van, csak ennyit tudok mondani. Merítsetek erőt ebből, vagy mondjátok el nekem, Ti miben hisztek és mi segít át titeket az akadályokon. A borús napokon, az alagút mélyén legyünk egymásnak a szentjánosbogár. :)