Szerintetek mennyire kell az embernek törnie magát azon, hogy legyenek egy életen át tartó barátai?

Én nagyon elítélem magamat, hogy pont ez a kifejezés jutott eszembe: törni magam. Hát nem valami szép gondolat. Azt jelképezi, hogy valami elérésében egyáltalán nem lelem örömöm. Pedig az igazság az, hogy én nagyon nyitott személyiségnek gondolom magam. Nagyon fontosnak tartom az embereket a közelemben és tényleg úgy gondolom, hogy amikor szükségük van rám, mindig számíthatnak rám.

De tényleg ez lenne a fokmérője a barátságnak? Nagyon sok olyan embert ismerek, akik sokkal önzőbbek, amikor másokról van szó. Először megnézik, hogy a kalendárjukba belefér-e a mással való foglalkozás. Vagy talán van egy könyvük, amiben az évi jótéteményeket vezetik és ha rosszul állnak, akkor segítenek neked.

Szóval tényleg... kiknek is vannak jóbarátai és hogyan érik el ezt a jó állapotot?

Gyerekkorom óta úgy tartom, hogy a barátság az alappillére minden életnek. Ahány barátod van, annyira vagy jó ember. A kapcsolatok jönnek-mennek, a családodat nem választhatod meg. De a barátaid? Azok azért vannak veled, mert ismernek, mert hasonlóak vagytok vagy mert mindennek ellenére érdekesnek tartjátok egymást.

Hát akkor hogy van az, hogy általános iskola óta nem sikerült igazán olyan barátokra szert tennem, akiket fel tudnék hívni, ha bajban vagyok? Vagy talán a gond bennem van? Felhívhatnám őket, csak nem veszem fel a telefont? Végülis nem várhatom el az emberektől, akármilyen közel is állnak hozzám,hogy ráérezzenek a szorult helyzetemre. És talán mégis ezt teszem?

Az biztos, hogy sok elvárásom van. Sokszor érzem azt, hogy valakinek kiöntöttem a szívem és elvárom, hogy megértsen, hogy megértő legyen. De elvárhatok-e ilyet? Sőt! Elvárásokra épülhet-e barátság? Szóval aki a barátom akar lenni, annak az élete végéig teszteken kell átmennie? Mert ez alapján én nagyon nem vagyok jó barát.

Amit tudok, hogy egész életemben barátok után sóvárogtam. Ez a szó nagyon is kifejezi az érzést, amit akkor éreztem, amikor két lány az osztályban úgy ült egymás mellett, mint akik mindent tudnak egymásról, a másik érzéseiről. És minden délután közös programokat szerveztek.

Én voltam a lány, aki mindig nagyon önálló volt, suli után különórákra jártam és szerencsémre nem azért, mert a szüleim kényszerítettek, hanem mert nagyon élveztem őket és szerettem a tudatot, hogy valami olyat teszek magamért, ami előrevisz az életben. És végigcsináltam akkor is a napot, amikor 7 óra suli után zeneiskola, szolfézs után még matekra kellett mennem, ahol azért szúrtak le, mert nem készítettem el a házit, amit aznap adtak az órán. És az egész végén hazamentem és elégedett voltam, hogy megtettem, amit tudtam.

De most rá kell döbbennem, hogy olyan szépen felépítettem az életemet, hogy amolyan Mekk Elekes lett az egész konstrukció. Szépen állnak a falak, csak kifelejtettem az ajtót és az ablakokat. És olyan szilárdan áll, hogy nem vagyok benne biztos, hogy le tudom rombolni és ki tudok jutni. A legrosszabb az egészben, hogy a nehéz munkával, sok energiával egymásra pakolt köveket nagyon nehéz széttörni, hiszen ezzel az eddigi erőfeszítéseidet teszed semmissé.

De ha az ember nem ismeri fel, hogy befalazta magát és nem tesz ellene semmit, vajon miben is reménykedik? Hogy egyszer csak a tető helyén ablakok jelennek meg és egy csigalépcső a toronyba, ahol mindenki rám vár? Mert az sokkal valószínűbb, hogy megnyílik a föld és ha nem vigyázok, még csak azt sem fogja senki látni, ahogy szépen eltűnök. 

Szóval már csak arra kellene rájönnöm, hogy hogyan is lehet kijutni ebből a szép toronyból a többi ember közé. 

Ha te, aki olvasod, tudod, miről beszélek, kérlek adj tanácsot! Hogyan lehet kijutni a fényre?