Emlékszem, gyerekkoromban is már órákat álltam a tükör előtt, arról álmodozva, hogy egyszer csak a családom észreveszi, hogy különleges vagyok. Hittem benne, hogy az vagyok. Felnőttként visszagondolni erre fájdalmas gondolat, hogy mennyire klisés voltam. Nem arra vágytam, hogy különleges legyek, hanem arra, hogy észrevegyenek.
Rossz érzés arra gondolni, hogy ez klisé. Elszomorít. Nem azért, mert nem akarok klisés lenni, bár egyértelműen ez egy taszító gondolat, a szó pejoratív értelmet nyert mostanában. Hanem azért, mert ha ez klisé, akkor sok gyerek vágyott már annyira kétségbeesetten a figyelemre, amit nem kapott meg, hogy ebből általánosítás született. Egy dolog, amit elfogadnak az emberek.
Nem kell azt gondolni, hogy rossz gyerekkorom volt. Sőt! Szerencsére szerető családban nőttem fel, az érzés bennem mégis kialakult. Talán azért, mert nekem nagyobb figyelemre volt szükségem, talán azért, mert párszor tényleg sokkal kevesebb figyelmet kaptam. Az is lehet, hogy nálam valami jellembeli hiba volt már kiskoromban is, hogy a középpontban szerettem volna lenni. Az igazság az, hogy ezek közül mindegyik lehet igaz, ezt én még mindig nem tudom megítélni. Most úgy gondolom, a hiba bennem volt annyira, amennyire egy 4-5 éves kislány felelős lehet a jelleméért. Vagyis természetesen akkorra már kialakul egy bizonyos hozzáállás az élethez, és ez nálam eltolódhatott. Az okokra nem emlékszem.
Csak azt tudom, hogy álltam és vágyakoztam a figyelemre. Egyedül, bezárva a fürdőszobába, csendesen. Nem mentem oda rángatni Anyukám szoknyáját, nem kiabáltam, nem viselkedtem rosszul az iskolában, csak vártam a pillanatot, amikor rám néznek és azt látják, hogy én is ott vagyok. Nem Anyukám lánya, nem nővérem kishúga vagy akárki akárkije, hanem én.
Aztán az évek alatt egyre kevésbé hittem benne, hogy különleges vagyok. Egyre jobban elkezdtem hasonlítani Anyukámhoz, már olyan szinten, hogy mindketten csak nevettünk rajta. Ugyanazokat gondoltuk, egyszerre mondtunk dolgokat, hasonló ruhák, zenék tetszettek nekünk. És hozzá hasonlítani? Szerencsés lehetek, ha ezt elmondhatom. Szóval ha így maradnék, akkor sem lenne semmi bajom, semmi beteges követési vágyam nincs, csak vagyok.
Viszont a napokban sokat gondolkozom. Nem vele beszélem meg, valahogy el akarok határolódni tőle és ez egy olyan zsigeri kényszer, aminek csak engedelmeskedni lehet. Másokkal, érdekes és távoli emberekkel beszélgetek, most fedezem fel magam, hogy mivé lettem. Nem ilyen szörny-módon, hogy egyszer csak rádöbbenjek, mi lett belőlem. Hanem csak olyan kíváncsian, mint amikor egy szigeten laksz és a partokat már ismered, mint a tenyeredet, de kíváncsi vagy, mit tartogat az őserdő, a sziget közepe. Érdeklődve, kíváncsian várom, miket fedezhetek fel. És ma rájöttem valamire. Lehet, hogy a felszínen és jópár komolyabb dologban is hasonlítunk, de olyan vagyok, mint... Mint senki más. Vagyis nem különleges, hanem egyéniség.
Azt gondolhatnád, örülök neki. De nem igazán, megrémít. Mert amikor csak ezekkel az új gondolatokkal kezdek beszélgetni például Anyukámmal, ez az énem nem tűri a hajlítgatást. Nem kompromisszum-kész. Én megszoktam, hogy a lehető legkönnyebben igazodom másokhoz, és most rá kellett jönnöm, hogy van egy belső oldalam, ami gránitkemény és nem igazodik senkihez. Talán pont azért, mert a felszínen olyan simulékony voltam - bár szerintem (remélem!) nem az idegesítő módon. Nem volt megfelelési-kényszerem az ismerőseimmel szemben, bátran vitatkoztam. De ez a mostani Valaki, vele még csak most ismerkedem. Van egy olyan érzésem, hogy nem fognak kijönni Anyuval.
És persze félek, hogy ez a jó dolog, ez az "önmagam felfedezése"-akció kudarcba fullad. Azért is, szinte fuldokolva, de minden nap dolgozom rajta, hogy megismerjem. Néha eltűnik, néha megjelenik, de most már legalább tudom, hogy valahol ott van. És élvezem, hogy vitázik és azt is, hogy évek óta nem éreztem, hogy dühös vagyok, ha ellentmondanak nekem. De ma éreztem, mert ez az új lány beszélt. Általában csak elfogadom a többiek véleményét, esetleg megpróbálok érvelni, de ő nem.
Normális ez a tudathasadás? Van bennem valaki, akit tisztelek, aki mindazt megtestesíti, ami lenni szeretnék. Nem hibátlan, sőt, büszkén vállalja a hibáit. Talán könnyebb, ha egy ideig másik személyként gondolok rá, mert ezzel az eltávolítással megengedem magamnak, hogy olyan piedesztálra emeljem, ami kiengeszteli a sok év fogságért. Mert ha magamként gondolnék rá, akkor bűntudatom lenne, hogy támogatom a törekvéseit. Pedig teljes szívemből remélem, hogy egyszer hasonlítani fogok rá, hogy nem csak ritkán találkozunk.
Jó, a skizofrénia biztos tüneteit produkálom. Egyszerre elég is volt ennyi belőlem. Belőlünk. :)
