Ez a nyitóüdvözletem minden idetévedt olvasónak.

Furcsa dolog blogot vezetni… Az ember a régi, féltve őrzött, rejtegetett naplókra gondol, és azok lényegére: a privát megnyilatkozásra.

Hát akkor mi is ez az internetes őrület?

Mint kezdő elmondhatom, engem mi is vonz abban, hogy a világhálón idegenekkel osszam meg az életemet. Ez amolyan szerencsejáték-féleség, amelynél nem tudod, mit is hoz a következő lap. Ki fogja olvasni, ki milyen véleményt fűz majd a leírtakhoz, és hogy vajon egy hónap után nem bánom-e meg, hogy elkezdtem írni. Hát nem ez a késői szocializáció egyik legfontosabb közege? És ki az, aki a véleményeket olvasva a későbbi bejegyzéseit nem kezdi kozmetikázni a közönség kedvéért? Vajon az őszinteség itt is olyan tartós, mint a leginkább elrejtett papírjainkon?

Bemutatkozásul elárulom az egyik legfőbb jellemzőmet: sorozatfüggő vagyok. Az a típus, aki a sorozatokban pont azt szereti, hogy nem kell gondolkozni, mint nézek meg legközelebb, mégis eltűnődik az egyes részeken, ha már befejezte a napi képernyőbámulás óráit. Persze nem olyan leülök-egy-teával-és-elmélkedem típusú gondolkodásra kell ilyenkor asszociálni, hanem amolyan zuhanyzás közbeni percekben, elalvás előtti pillanatokban vagy akár a metró tömegében a testek között szinte kocsonyává rázkódás óráknak tűnő útjain lévőkre.

A sorozatok kapcsán – pláne miután felismertem a problémámat – gyakran tűnődtem azon, vajon az egyéniségemet és a hangulataimat mennyire befolyásolják az aznap vagy előző este megtekintett epizódok? Vajon mennyi a saját érzelmem, és mennyi az, amelyet érzelmi kaméleon módjára veszek át az egyes főszereplők lelki mizériái kapcsán? Olyanná alakulunk, mint a sorozat? Mondjuk, Szívek szállodáját nézve rászokunk a kávéra és arra, hogy mindig nevessen a szemünk (ez utóbbi szerintem mellesleg inkább pozitív mellékhatás), majd Csillagkaput nézve azt tanuljuk meg, hogy a lehetetlen helyzeteket is hidegvérrel kezeljük, meg hogy a kormány nagyon bürokratikus. És a sorozatok után meg tudjuk-e tartani a pozitív hatásokat, és azok mi leszünk-e még?

Hiszen ez sem más, mint fejlődés, nem? Ahogy a nem is olyan régen a mozikban játszott Nem kellesz eléggé című filmben is megjegyezte egy főszereplő: ha a mai világban tetszeni akarsz az ellenkező nemnek, nem fodrászhoz mész, hanem frissíted az adatlapodat a különböző kapcsolattartó fórumokon. Tényleg ide jutottunk? A minap egyik jó barátommal – egyelőre kilétét még fedje homály, mint a hozzá fűződő kapcsolatomét is – elmentünk edzeni. Ezzel végezvén ki-ki a saját öltözőrészlegébe siet, hogy lezuhanyozzon és visszatérjen utcai megjelenéséhez. Mikor azonban végeztem és kiértem a közös folyosóra, nem szóltam be az ajtón, hanem tárcsáztam a srácot, és ő kinyitotta az ajtót. Semmi régimódi kiabálás, semmi személyes dolog. Nem terheljük környezetünket feleslegesen magánéletünkkel. Ez vajon mennyire járul hozzá ahhoz, hogy már az interneten keressük a társainkat is?

Mint a nyitóüzenetemből is egyértelműen kiderül, magam sem vagyok benne biztos, hogy vezetni fogom-e azt a naplót. A régi, papíros formákkal is mindig csődöt mondtam. De ha mégis, lehet, hogy inkább elmélkedéseket fogtok itt olvasni, mint a napom történéseit. Szóval ajánlom mindazoknak, akik a hálót böngészve keresnek valamit, csak nem tudják még, hogy mit, és azoknak, akik kellemesen szórakoznak mások hülyeségein. A kritikákat szívesen fogadom, hiszem, hogy azok színesítik és teszik értékesebbé az oldalt.

És végezetül, mindannyiunknak jó szórakozást! :)