Eltelt másfél év - de én nem változtam. Kicsit kevesebb sorozat, kicsit több anime, de a rám gyakorolt hatásuk továbbra is félelmetes...

Most fejeztem be a Totoro című filmet, amit azért szeretek annyira, mert nagyon kedves testvérkapcsolatot és családot ír le. Az elején még sokáig vártam, hogy valami rossz történjen, hogy valami megváltozzon, de aztán felhagytam a görcsöléssel. Vannak olyan filmesek, akik ezek nélkül is lebilincselővé tesznek minden percet. Hogy hogyan csinálják, azt csak a Tehetségesek tudnák megmondani. :) Mintha olyan dimenzióit látnák a világnak, amire az emberek egy része vagy teljesen képtelen, vagy csak adást tudnak fogni, nincsen sugárzójuk. Én is értem és élvezem ezt a világot (bár valószínűleg ahogy nem tudom, hogy nem tudok valamiről, aminek a létezését sem sejtem, úgy nem lehetek abban sem biztos, hogy látok mindent, amikor előtte erről sem tudtam és most csak úgy előtűnt a szemeim előtt).

Amikor új színeket veszel észre, akkor az olyan, amit már mindig felismersz máshol is. Meg tudod különböztetni a mások áltan ugyanolyannak látott árnyalatoktól. De amikor a különleges világú emberek megnyílnak előttünk, csak egy résen keresztül kukucskálunk be, és később is csak az emlékeinket tudjuk felidézni, nem leszünk a világuk részei. Mikor azt mondom, megnyílnak előttünk, néha szó szerint értem. Komoly fájdalmak árán, a bőrüket feltépve engedik, hogy részesüljünk abból a csodából, ami nekik jutott. Talán csak nem érzik tisztességesnek, hogy egy ilyen gazdag, termékeny világ csak a sajátjuk és a körülöttük hömpölygő érzelmi sivárságot akarnák erőnek erejével, magukból kiszakított fénycsóvával megvilágítani, hogy a ködben tapogatózók végre meglássák a körülöttük elterülő csodát.

 Hát nem szép kép? Egy gyönyörű világ, köddel és tapadós, szürke szmoggal borítva... de érintetlenül, élénk színekkel, fatetős házakkal, magas kupolákkal, mesei homokszín tornyokkal, amik olyanok, mint a gyerekkorunkban csöpögtetett iszapok... és a nyitott szeműek látják az elkeseredetten valamerre tartókat, a bolyongókat. Képtelenek kapcsolatot teremteni. Képtelenek rávenni őket, hogy nyissák ki a szemüket. Valakinek talán szeme sincs.

De napnyugtakor, amikor a fények elviselhetetlenné, kimondásra késztetővé magasztosítják a perceket, a Látók leülnek és mesélnek. Mesélnek arról, hogy mit látnak, hogy hogyan csikordul meg a fény a felhők szélén, hogyan csorog le a városokra, az óceánra... csak hangulatok, érzelmek, és a közelben járók - ha hajlandóak figyelni és érteni,- megtorpannak mellettük és szájtátva hallgatják, mitől fosztattak meg.

Aztán a sötétség lenyúl, egy-egy puha karjával befogja a mesélők száját, és azok tehetetlenül nézik, ahogy az emberek lassan, a mese fogytán továbblépdelnek, kicsit újra kisemmizve, kicsit újra csalódottan. Ahogy könnyek gyűlnek a látók szemében, úgy tűnik el előlük is a világ.