Sokszor gondolkozom azon, hogy vajon miért vonzanak az elérhetetlen dolgok?

Miért mindig az kell, amit nem kaphatok meg?

Arra enged következteti sok történet, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal.

Hétvégén történt valami bennem, de nem tudom megmondani, hogy mi. Találkoztam valakivel, vagy inkább megismertem egy másik oldalát – és egyáltalán nem vonzott. Ezt meg is beszéltük, és most, csak pár nap elteltével már úgy érzem, hogy hiányzik. Vagyis pontosabban talán sért, hogy neki nem hiányzom. Ilyen rossz érzéseket váltana ki belőlem, ha valakinek nem kellek? Milyen visszatetsző személyiségi képet mutat ez rólam? Hogy még egy nem is negatívnak szánt kritikát sem tudok elfogadni?

És mi van azzal, hogy milyen nehéz az embernek amellett, hogy még az érzései is nyomasztják, azzal is szembesülnie, hogy rossz ember, és a bűntudat súlyát is elviselnie?

Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy érzelmileg olyan vagyok, mint egy fiú. És ezt nem bántásnak szánta, hanem azt szerette volna kifejezni, hogy a hódítás a lételemem. Amint valaki ott van mellettem, többé már nem érdekel. És mi van, ha ez igaz? Mi történik, ha ilyen vagyok? Mindig azt hittem, hogy ha valaki ilyen, akkor az tudatosan nem törődik másokkal, és hogy csak egy kis önismeret kéne neki, hogy felismerje a saját problémáit, megoldja azokat és megtalálja az igazit, vagy legalább ne tegye tönkre mások életét. Erre most tessék: pár évvel később én is ebben a csapdában vagyok! Mert csapda. Nem tudom, hogyan kerültem bele, és arról fogalmam sincs, hogy ki lehet-e jutni belőle valahogy? Van-e vajon egy másik kijárat vagy ott maradok, amíg… szóval sokáig.

A másik érdekes dolog, amin mostanában töröm a fejem, hogy mennyire szerettem volna egy embernek tartogatni magam régen. Hogy mennyi lányregényt olvastam, ahol a lány gond nélkül megismerte élete párját, és akkor már csak bátorságra volt szüksége, hogy lépést tegyen a boldogság felé. És tessék, ismét én magam vagyok a legjobb ellenpélda. Nagyon sok emberhez kötődöm, mindhez különleges kapcsolat fűz. És ha visszagondolok, egyikük nélkül sem lennék ott, ahol most vagyok. Akkor most értelme lett volna kivárni valakit? És mi van a kegyetlen valósággal? Mondjuk találok valakit a könyvekbe illően, összeházasodunk, és akkor sosem tudom meg, ha nem jó a szex, hogy talán lehetne valakivel jobb egyetértésben is lenni, hogy valaki intellektuális kihívást is nyújthatna. De vajon most meg már nem a hasonlítgatás tesz tönkre mindent? Hiszen aligha fogok olyasvalakit találni, aki mindenben jobb minden előző barátomnál. És akkor örök hiányérzet fog gyötörni?

Vagy kezdjek el hinni az örök szerelemben, ami majd mindent máshogy láttat velem? Hogy van olyan érzelem, aminek hatására nem ébredek egy nap azzal a tudattal, hogy rossz társat választottam?

Tényleg. Ki hisz még a szerelemben? Az egy igaz társban már sokan nem. Sokunk szerint több ember is hozzánk illhet. De vajon ezek száma nő vagy csökken, ahogy idősebbek és tapasztaltabbak leszünk? Mert biztos, hogy a régebbi napsugaras énemhez is mások illettek volna, mint a mostani értékítéletemhez.

És az érzelem létezik egyáltalán? Anyukám azt mondta egyszer, a szerelem csak kis ideig tart, és arra van kitalálva, hogy segítsen az embereknek összecsiszolódniuk. Különben senki nem bírná ki együtt. Kiábrándult gondolat vagy csak az élettapasztalat beszélt belőle?

Szóval keressétek a szerelmet, és ha igazából találtok vagy láttok, szóljatok! Vannak emberek, akiknek elkelne egy kis remény, nem a hamis vigasztaló fajtából…